2021.02.06. Irány az űr!
Mark Watney a Marson ragadt egymaga és csak azért élte túl, mert pozitív, megoldáskereső személyiség. (Plusz ért a krumplitermesztéshez. De ez más kérdés.)
Aki az űrbe készül, annak nem csak a tudását, fizikumát, hanem a lelki teherbírását is próbára teszi a feladat. Ezt mutatja be Ehmann Bea, a Természettudományi Kutatóközpont Környezeti Adaptáció és Űrkutatási Csoportjának vezetője.
Űrpszichológia_1
Az űrhajósok kiválasztása
Olvasóink között bizonyára felmerült a kérdés: hogyan jut el valaki odáig, hogy űrhajóssá válhasson? Minden egyéb kitűnősége mellett milyen személyiségnek kell lennie, milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie? Ha feljut az űrbe, hogyan fog boldogulni ott? Hogyan jön ki a társaival? Hogyan birkózik meg a nehézségekkel? A repülés után hogyan folytatja majd életét a földön? Mindezekre a kérdésekre az űrpszichológia keresi a választ.
Űrpszichológiai sorozatot indítunk. Első írásunk az űrhajósok kiválasztásáról szól.
A kiválasztással kapcsolatban mindenekelőtt azon érdemes elgondolkodunk, vajon kik is azok, akik kiválasztják a majdani űrhajósokat? A kiválasztást minden űrnemzetben magas szervezeti kultúrával rendelkező testületek végzik, melyek tagjai nagy becsben tartják hivatásukat, a testülethez való tartozásukat, erősíteni törekszenek a szervezet identitását, és gondosan számon tartják annak történetét, eredményeit.
A kiválasztás hagyománya sok tapasztalaton alapul, és jelenleg három szakaszból áll. Az első szakaszban orvosi, pszichiátriai és pszichológiai vizsgálóeszközök révén kiszűrik a nem alkalmas jelentkezőket. A második, a beszűrési szakaszban az akár több ezer jelölt közül alapos rostálás után kiválasztják a legjobbakat.
Vizsgálják, milyen lelki mozgatórugók hajtják a jelölteket, és hogy korábbi életük során milyen olyan tevékenységet végeztek, ami kapcsolatban áll leendő küldetésükkel. A jelöltek legtöbbje katonai pályáról érkezik (főleg pilóták), illetve természettudományos vagy műszaki területen, vagy orvosként dolgozik. E szakaszban különféle tesztek és próbák révén megnézik, mennyire okosak és ügyesek a jelentkezők. Mérik a jelöltek stressztűrő képességét, s végül azt, hogyan boldogulnak összezárt társas környezetben.
S ha már megvannak a jelöltek, akkor érkezik el a harmadik szakasz, melyet a NASA szlengben (a staff – személyzet, illetve a stuff – cucc, izé angol szójátékával) viccesen, de hivatalosan is úgy neveznek, hogy „a megfelelő cucc” [the right stuff] kiválasztása. Ezen a szinten már nem az egyén, hanem a legénység egésze áll a figyelem központjában. A sikeres legénységek működéséhez önként jelentkező, korábban is rendezett életvitelű, épelméjű, okos, magasan képzett és érzelmileg kiegyensúlyozott emberek kellenek, akik stresszel teli és életveszélyes körülmények között is tartósan kiváló teljesítményt nyújtanak.
A rövid- és a hosszútávú, vagy akár a bolygóközi küldetésekhez más-más személyi ötvözet szükséges. A csoportos együttélés képessége például rövidtávú missziókban a hetedik helyre szorul, ám a hosszú távú küldetések során rögtön a mentális és érzelmi kiegyensúlyozottság után következik. A legénység tagjainak összeillése attól függ, hogy mennyire képesek pszichológiai szükségleteiket – például a közösséghez tartozás igényét vagy teljesítmény iránti szükségletüket – kölcsönösen kielégíteni. Kerülendő a versengő szükségletek összetelepítése: képzeljük el, mi történne egy olyan magára hagyott csoportban, ahol csupa uralomra törekvő ember lenne összezárva.
Számos egyéb személyiségvonást is mérlegelnek: például a társaság iránti túlzott igény kielégítésének nem a legalkalmasabb helye a mélyűrbeli elszigetelt élet. A kapszula-életre több szerző szerint a tartózkodó emberek, az úgynevezett társaságképes introvertáltak a legalkalmasabbak – ők elviselik, sőt élvezik is mások társaságát, de nem túlzottan igénylik ezt, sőt, remekül elvannak egyedül is. S végül, a gondosan összeválogatott legénységet még aszerint is ki kell egyensúlyozni, hogy senki se kerülhessen hátrányos és izolált helyzetbe valamilyen kisebbségi vonatkozása – például a neme, a származása vagy a munkaszerepe – miatt.
A tényleges küldetések folyamán a földi pszichológusok munkája a pszichológiai állapotok és folyamatok monitorozására irányul. Sok egyéb mellett azt figyelik, hogyan alakul az emberek munkateljesítménye, nem lesz-e valaki depressziós, nem alakulnak-e ki személyes konfliktusok; illetve,
problémák jelentkezése esetén igyekeznek azokat megoldani, a nehézségeket elsimítani.
Ezekről a kérdésekről sorozatunk további írásaiban fogunk szót ejteni.
Szöveg: Dr. Ehmann Bea, az ELKH TTK Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetének tudományos főmunkatársa
2021. 02. 14. Irány az űr!
A birodalmi lépegető és a karanténba zárt koleszosok
Űrpszichológiai sorozatunk harmadik részében gondolatban kipróbálhatjuk, mennyire izgalmas lehet a sarkvidék telébe zárt kalandvágyók élete. Nem gondoltam volna, hogy az Antarktiszon mennyi kutatóállomás van!
.
Űrpszichológia II.
Hogy fér meg egy posztban az anatómiája és a szalutogenetikus hatás? Űrpszichológiai sorozatunk második részében az űrhajósok lelki nyavalyáiról lesz szó és azokról, akik visszavágynak az Antarktiszra.
Űrpszichológia a Földön: ICE-csoportok
Egy régi vicc szerint egyszer egy tanár azt mondta: ahhoz, hogy az elefánt anatómiáját megértsük, először a bolha anatómiájáról kell szót ejtenünk. Mi is ezt fogjuk most tenni, azzal a különbséggel, hogy az emberiség űrpszichológiai tudását tekintve jelenleg a földi űranalóg helyszínek az elefánt, és a Nemzetközi Űrállomás a bolha.
Az űrbéli pszichológiai jelenségek monitorozásának mintegy másfél évszázados előtörténete van. Csaknem mindent, amit tudunk, ezekből a tapasztalatokból tudjuk. Az űrben dolgozó legénységek ugyanis – a súlytalanságtól és az ionizáló sugárzástól eltekintve – ugyanúgy szélsőséges (emberi életre alkalmatlan) környezeti körülmények között összezárt és elszigetelt csoportok, mint amilyenek a földön is léteznek. E kisközösségeket angol rövidítéssel ICE-csoportoknak nevezik (=Isolated, Confined and Extreme). ICE-csoportok dolgoznak a tengeralattjárókon, tengeri olajfúrótornyokon, bányákban és még több hasonló helyen. A legnagyobb figyelmet mégis a sarkvidéki áttelelő csoportok kapták és kapják ma is.
Élet a kapszulán belül
A földi űranalóg helyszín legfőbb ismérve a „kapszula-lét” – azaz, a kapszulát elhagyó ember az életre alkalmatlan környezetben rövid idő belül elpusztulna. Híres sarkkutatók önéletírásaiból, naplóiból, és napjainkban zajló tudományos kutatásokból tudjuk, hogy a kapszulán belüli élet korántsem könnyű.
Két híres űrpszichológus, a Kanadában élő magyar származású Peter Suedfeld, és az amerikai Larry Palinkas (kinek neve alapján ugyancsak nem zárható ki, hogy lehettek magyar felmenői) 2008-ban összefoglalta az ICE-csoportok legfőbb pszichológiai problémáit. Eszerint a hosszú összezártság során felléphetnek testi tünetek (alvászavarok, krónikus fáradtság, súlygyarapodás, emésztési zavarok, krónikus fejfájás, stb.). Károsodhat továbbá a gondolkodás színvonala – csökkenhet a munkateljesítmény, lelassulhat és zavarossá válhat a gondolkodás, sőt homályállapot is kialakulhat. Az érzelmi zavarok közül leggyakoribb a depresszió, a harag, az ingerlékenység és a szorongás fellépése. S végül kialakulhat olyan feszültségteli csoportdinamika, hogy a legénység tagjai minden apróságon összevesznek, minden pici dologból óriási cirkuszok, tartós konfliktusok keletkeznek.
A pszichológiai zavarokat azért kutatjuk a földi helyszíneken, mert a holdbéli és marsbéli telepek lakói feltehetően ugyanolyan ICE-csoportot képeznek majd, mint a hajdani antarktiszi jégkunyhókban kuporgók vagy az Északi Sarkon jégbefagyott hajók legénysége. Az ICE-csoportban tehát összeadódnak az izoláció és a kis helyre összezártság káros hatásai (a jelenséget a mai covidos időkben akár a saját bőrünkön is tapasztalhatjuk).
A szalutogenetikus hatás
Hogy ne csak rossz dolgokról beszéljünk, a sorozat e részét azzal zárnám, hogy az űrpszichológusok a pozitív kimenetekre is fokozott figyelmet fordítanak. Gondoljuk csak el: ha valaki eltölt egy telet az Antarktiszon, vagy feljut a Nemzetközi Űrállomásra, netán majd a Holdra vagy a Marsra, az mégiscsak az ő életének legnagyobb kalandja. Az ICE-küldetések résztvevői közül sokan függővé válnak, és visszavágynak, vagy akár többször vissza is mennek például az Antarktiszra. A kaland végeztével a konfliktusok elhalványulnak, elfelejtődnek. A kutatók az ún. szalutogenetikus hatások között említik a következőket: a résztvevők bátrabb, határozottabb, autonómabb emberré válnak; önbecsülésük megnövekszik. Humánusabb, spirituálisabb, az életet és a magasabb rendű célokat értékelő, szeretett Kék Bolygónkat féltő és vigyázó személyiségként élik további életüket.
szöveg: Dr. Ehmann Bea, az ELKH TTK Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetének tudományos főmunkatársa
képek: Mars-kolónia fantáziarajza: Wikipedia,
Antarktiszi kutatóállomás: https://24.hu/.../antarktisz-14-honap-magyar-fizikus.../, Jurányi Zsófia képei
Concordia: https://blogs.esa.int/.../when-will-we-send-humans-to-mars/, A. Kumar képe
Shackleton jégbefagyott hajója: https://www.scotsman.com/.../shackletons-endurance-may-be...
2021. 02.28. Irány az űr!
Űrpszichológia 3.
Földi űranalóg helyszínek: az Antarktisz
Sorozatunk előző részében az ún. ICE-csoportokról írtunk; olyan legénységekről, akik földi űranalóg környezetekben élnek és dolgoznak. E létesítmények két fő típusba sorolhatók: űranalóg helyszínek és űranalóg szimulációk. Földi űranalóg helyszínnek tekintjük egyebek között az áttelelő személyzettel működő antarktiszi kutatóállomásokat.
Az Európánál csaknem másfélszer nagyobb területű Antarktiszon több mint harminc nemzet csaknem hetven (!) kutatóállomást működtet. Kutatócsoportunk két helyszín legénységeinek pszichológiai folyamatait vizsgálta: Egyik az ESA által olasz és francia együttműködésben létesített, a tengerparttól több mint ezer kilométerre, 3233 méter tengerszint feletti magasságban épült CONCORDIA Kutatóállomás, ami lényegében két torony. A másik, a brit HALLEY VI kutatóállomás, a kontinens szélén, egy jégpadon helyezkedik el. Áthelyezhető lábakon áll – picit olyan, mint a Csillagok háborújában a birodalmi lépegető, csak nagyobb. A lépegetésre nemrég szükség is volt, mert egy-két éve óriási rianás indult el épp a kutatóállomás irányába, s ezért azt arrébb helyezték.
Két évszak
Mi az antarktiszi áttelelés? Az Antarktiszon nincs sem ősz, sem tavasz, csak nyár és tél. Ha a Nap a horizont alá bukik, az antarktiszi világban öt hónapon át sötét lesz – csak a csillagok ragyognak, és a gyönyörűséges sarki fény. Nyáron akár ötven-hatvan ember is él az egyes helyszíneken. Aztán elrepülnek a gépek, és az állomások télre bezárulnak. Az áttelelő tizen-egynéhány ember hónapokig csak egymást látja. A túlélésről maguknak kell gondoskodniuk – ettől űranalógok ezek a létesítmények.
Kik mennek oda? A személyzet egy része tudósokból áll – figyelik az ózonlyukat, a jég viselkedését, talajmintákat vesznek; a partközeli helyeken az állatokat és a tenger alatti világot tanulmányozzák. A közösség többi tagja orvos, informatikus, és a legfontosabb: a szakács. A férfiak és a nők aránya évről évre változik.
Az űranalóg izoláció furcsaságai. Aki látta a Mentőexpedíció című filmet, az tudja, hogy a főszereplő Mark Watney egyedül volt a Marson, ám közben a világ lélegzet-visszafojtva figyelte a megmentését. Már nem kell a jégkunyhóban kuksolni: napjainkban már az Antarktiszi áttelelők is internetezhetnek. Hiába, hogy a madár sem repül oda, az áttelelők napi szinten tarthatják a kapcsolatot családjukkal és barátaikkal, blogokat írhatnak, értesülhetnek a hírekről, stb.
A másik furcsaság a kaland természete. Antarktiszi áttelelőnek általában kalandvágyó emberek jelentkeznek. Kaland is ez addig, amíg Európából hajón vagy repülőn eljutnak a kontinensre, majd onnan lánctalpas hójárón ezer kilométert utaznak például a Concordiára. Ám maga az áttelelés inkább egy karanténba zárt koleszhoz hasonlatos. E
z is része a hosszú űrutazásra való felkészülésnek: hogyan lehet az unalmas bezártságot különféle programokkal élénkíteni. Az antarktiszi áttelelés hagyományos eleme a télközepi – a jelmezbállal, esetenként némi ivászattal egybekötött midwinter buli. A napi munka mellett filmek, zene, sportolás, társasjátékok tarkítják a téli antarktiszi életet.
z is része a hosszú űrutazásra való felkészülésnek: hogyan lehet az unalmas bezártságot különféle programokkal élénkíteni. Az antarktiszi áttelelés hagyományos eleme a télközepi – a jelmezbállal, esetenként némi ivászattal egybekötött midwinter buli. A napi munka mellett filmek, zene, sportolás, társasjátékok tarkítják a téli antarktiszi életet. Augusztus közepén megjelenik a látóhatár szélén a napkorong, és december elejétől folyamatosan érkezik a nyári legénység – friss gyümölcsöt és zöldségeket hoznak a cargo konténerek. Hát, valami hasonló várható majd a Holdon és a Marson is. A sorozat következő részében az űranalóg szimulációkról írunk, ahol ezeket az utazásokat modellezik.
szöveg: Dr. Ehmann Bea, az ELKH TTK Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetének tudományos főmunkatársa