2008-02-21

Farkas Flóra beszámolója a 2007-es hunstville-i táborról

2007. július 20-án hajnali kelés után kora reggeli találkozó a ferihegyi reptéren. Kis idő múlva találkozik a Huntsville-i csapat. Solymosi János kísérőtanárunk, Lájer Márton és jómagam. A gyors szülői eligazítás és a megnyugtatás után, hogy minden rendben lesz megkezdtük cseppet sem rövid utunkat a messzi Atlanta állam irányába.

Izgalmas utazás volt a miénk, így pár történetet el is mesélnék itt. Atlanta maga volt a káosz a mesés párizsi, rendezett reptér után. Miután megtaláltuk a csomagunkat (szerencsére), egy üvöltő úr irányította az átszálló utasokat. Rémes volt, senki sem tudta hová kell menni. Miért menne simán egy egyszerû becsekkolás, ha mehet bonyolultan is. Jánosra azóta is emlékszem, hogy mennyire higgadt maradt abban a helyzetben, amikor volt még szabad hely a Huntsville-i gépen, csak éppen nekünk nem akarták odaadni őket. Idegesítõ egy érzés várni és tudni, hogy a csomagjaink nélkülünk utaznak a géppel. Fantasztikus módszert dolgoztunk ki arra, hogyan is szerezhetnénk jegyet. A pultnál állva, folyamatosan bámulva és hangosan magyarul majd néha angolul beszélve, (én persze bíztam a női hisztiben) elértük az eredményt. Az éjszaka közepén, hulla fáradtan végre odaértünk. A már jól ismert kék ruhás vezetők vártak minket és itt el is váltak útjaink. Busszal irány a tábor. Végre ágy és alvás.

Első napunk inkább eligazításokkal teli volt, mint érdekes. Nemzetek bemutatkozása délután. Azt hiszem, mi magyarok nem igazán gondoltuk komolyan a népviseletet. A lényeg, hogy az amerikai államok képviselõi zseniális jelmezekben mutatkoztak be és fantasztikus show mûsort varázsoltak a hosszú estébol.
A második nap reggelének megadta a hangulatát egy fehér pólós, igen magas beosztású úriember. A házirendet sorolta több, mint egy óráig. Nem érintkezhetünk igazán senkivel, legyen meg a kellő távolság a csoporttársakkal és még ezernyi más megkötés. A legrosszabb az, hogy erre nagyon odafigyeltek és egy lépést sem tehettünk meg önállóan engedély nélkül.

Megkaptuk a csoportbeosztásunkat és végre a névtábláinkat és a végleges szobabeosztás is meglett. Szerencsére a dán és finn lánnyal egy csoportba kerültem, akikkel már azelőtt jó kapcsolatot alakítottam ki.
A szokásos múzeumi körút után (igazából zseniális és látványos a múzeum) elso izgalmas pont a 4G-s terhelés. Ilyen furcsa fájdalmat és tehetetlenséget még nem éreztem. Semmihez sem fogható, ezt át kell élni. Nyomasztó, hogy nem lehet megmozdulni és az ember könnye is kicsordul. Utána ismét egy nagyon híres szerkezet az 1/6 –os szék, amely a Holdon való járást szemlélteti. Én inkább csak felfelé haladtam és ugráltam, mint egy óriásnyúl. Délután elérkezett az, amire vártunk. Kiképzés a másnapi akcióra. 4 rövid akciónk lesz és 1 egész napos. Pilóta szerettem volna lenni, ettol függoen lehettem posztokon a küldetések alatt. A négy rövidebb alatt jártam az ISS-en fedélzeti mérnökként, voltam CAPCOM (Capsule Communicator), aki irányítja a pilótákat. Mission Specialist posztom volt a legkevésbé szórakoztató. Másodpilóta szerepem leginkább a gombok keresgélésével telt, amiket be kellett nyomni, hogy felszálljunk. A 6 órás küldetésünk alatt 2 szerepünk lesz. CAPCOM a kedvencem így azt választottam elsoként. A plusz élvezetét az adja meg, hogy mindenkinek van egy elore megírt egészségügyi problémája. A legviccesebb, hogy a pilóta szívbajos:D

Természetesen minden szöveg elõre meg van írva. A dolgunkat a vezetõk nehezítik meg, amikor problémákat generálnak és nekünk meg kell oldanunk oket. Ha nem vagyunk elég gyorsak, akkor még több lesz és akár meg is halhatunk. Ha valaki meghal, akkor énekelni kell neki csoportosan és akkor feltámad. Összességében jó csapatba kerültem és minden sikeresen zajlott, amikor dolgoztunk. Komolyan vettük, de amikor színészkedni kellett, mindenki jól játszotta a beteget.

Attól volt élethû, hogy rengeteg felkészítõ eloadást hallgattunk meg arról, hogy a való életben ezek a dolgok hogyan zajlanak. Minden lehetséges problémára elore felkészítettek minket. Továbbá nagyon sok csapatépítõ játékon vettünk részt. Erre egy külön térség is ki volt építve nem messze a tábortól. Area-51 nevet viselte és itt inkább az ész diadalmaskodott és nem a fizikai erõ. Csapatként kellett gondolkodnunk és dolgoznunk, fél szavakból megérteni egymást úgy, hogy nem beszéli egyik játékos sem ugyanazt a nyelvet anyanyelvi szinten. Az utolsó csapatépítés pillanata a High Ropes (magas kötelek), amikor három ember összekötve mászik fel egy magas falon és lent a társai tartják. Nem mehet se túl gyorsan, se túl lassan. Én két lánnyal másztam és félúton megijedtem. Az egész csapat mellettem állt, hogy mindjárt fent vagyok és nem szabad megállnom. Szerintem ezekért a pillanatokért érte meg leginkább. A hét folyamán rengeteg csillagászati és urkutatási eloadásunk is volt, amik számomra nem adtak új információt, hiszen a Supernova szakkör tagjaként már régen megtanították nekem. Azonban a legtöbb nemzetközi diák a táborban nem csillagászati verseny nyerteseként van kint. A csapattársaim közül többen is voltak, akiknek az országuk finanszírozott egy New York-i városnézést és természetesen mindenki tudta róluk, hogy milyen szerencsések és eljutottak a NASA-hoz. Sokuk mögött egy egész ország állt és várták a képes beszámolójukat Amerikáról és az élményeikrol.

Nagyon sok kedves emberrel találkoztam, új tapasztalatokkal gazdagodtam, végtelenül hálás és boldog vagyok, hogy kijutottam. A magyar csapatunk is nagyon jól összerázódott az utazások alatt, hiszen a táborban alig láttuk egymást, mivel külön csoportba kerültünk. Minden fiatalt csak lelkesíteni tudok, hogy írjon és írjon, mert megéri kijutni. Igaz ránk csak egy kis szervezet büszke, de az nagyon. Köszönöm.